Ismerős az az érzés, amikor a maratoni vagy félmaratoni felkészülés csúcshetén a keringésed szinte szárnyal, a tüdőd bármekkora tempót elbírna, de a sípcsontod, a térded vagy a talpi bőnyéd minden
Hónapokon át kelsz hajnalban, fegyelmezetten teljesíted az intervallumokat, a legapróbb részletekig megtervezed a versenycipőd kiválasztását, a rajt után harminc kilométerrel mégis úgy érzed, mintha hirtelen betonba öntötték volna a lábaidat.
A maratonfutók kollektív emlékezetének legfélelmetesebb réme nem a szintemelkedés, nem az eső és még csak nem is a reggeli hűvös szél a rajtfolyosón, hanem a harmincadik kilométer környékén leselkedő „fal”.